Családfa és édesapám

Fazekas Ferencné Valki Rozália

1909. március 22.-én születtem Sarkadon.

Édesanyám Durkó Rozália, édesanyám anyja Juhász Zsófia, nagyanyja Harai Mária. Édesanyám Nagyszalontán született, keresztanyja Arany Sára volt. Nagyapám neve Durkó István.

Édesapám Valki István, Sarkadkeresztúron született. Szülei Kónya Judit és Valki Mihály. Édesapám 2 éves volt, amikor az édesanyja meghalt. Volt egy 16 éves nővére, aki Gesztre ment férjhez, ő magához vette a két éves testvérét és ő nevelte fel. A nagynénémet Valki Rozáliának hívták.

Az én keresztanyám Illés Rebeka volt. Akkor az volt a szokás, hogy a testvéreink keresztanyját is keresztanyámnak szólítottuk.

Testvéreim: Valki Mária 1903-ban született

                                        Férjei: Apperger Lajos (első férje) meghalt.

                                                    Buzi András (második férje)

                                        Gyermekei: Apperger Mária, leánya: Mária

                                                            Valki Ilona, leánya Irma, fia Benedek.

Ő utána három gyermek született, Mihály, Zsuzsanna és Rozália, ők csecsemőkorukban meghaltak.

Én születtem 1909-ben, majd 1914-ben István.

István első felesége Papp Sára. Egy gyermekük született halva.

          Második felesége Czégény Julianna.

                   Gyermekeik: - Kovács Lajos, aki Juliskának az első házasságában született. Lajos                          gyermekei: Lajos és Szilárd.

-       Valki Julianna, gyermekei: György és János

-       Valki Irén

János 1919-ben született, felesége Szappanos Teréz.

                   Gyermekeik:

-       János, gyermeke János.

-       Teréz, gyermeke János.

-       István, gyermekei István és Adrián.

-       László, gyermekei Irén és László.

Julianna 1920-ban született. Férje Hőgyes Mihály.

                   Gyermekeik:

-       Mihály, gyermekei Mihály, Julianna és Attila

-       Lajos

-       János, gyermeke Anikó

Sándor 1926-ban született. Felesége Nemes Ilona.

                   Gyermekeik:

-       Ilona, gyermekei: Sándor és Tamás

-       Magdolna, gyermekei: Károly és Balázs.

Mindannyian Sarkadon születtek, mert Sarkadkeresztúrnak a Meggyesi része Sarkadhoz tartozott.

Édesapám:

Édesapám nagy derék, erős lelkiismeretes munkásember volt. Nagyon szeretett bennünket. A háború előtt kanális (csatorna) építkezésen dolgozott. Ő volt a munkavezető. Ő mérte ki mérőszalaggal a kanálist, ő is ásta a csatornát, csak ezért külön kapott fizetést.

Egyszer csak jött a dobos és kidobolta, hogy aki csak tud kelni, az menjen a tanácsháza elé, mert kitört a háború. Ez 1914-ben volt. Én akkor 5 éves voltam. Apámnak be kellett vonulni katonának. Egy évig semmi hírt sem kaptunk róla. Senkiről semmi hír nem jött, aki a háborúban volt.

Ekkor lakott nálunk egy kártyavető úri cigányasszony, aki finom illatszer árusítással foglalkozott. A kártyavetésre engem is megtanított. Én is tudtam a kártyából jósolni. Az ócska kártyáját nekem is adta. Nagyon szeretett engem, az ölébe ültetett és énekelgettem neki. Egyszer csak azt vettem észre, hogy folynak a könnyei. Én nem tudtam mi a baja. Majd édesanyám elmagyarázta, hogy ez az asszony szerelmi csalódott. Nagyon szép ruhái voltak. Azért énekelgettem neki, mert a szép ruhadarabjaiból adott nekem, amiből én a babáimnak ruhát varrtam. Amikor ismét az ölébe ültetett, hogy daloljak neki, megláttam, hogy egy forradás van a nyakán. Úgy megijedtem tőle, hogy rögtön leugrottam az öléből és elszaladtam. Soha többet nem énekeltem neki. Az a forradás csak egy operálás helye volt.

Később én lettem a kis kártyavető. Vetettem a nagylányoknak a kártyát. Majd jött Zsófi néni és azt mondta, hogy Rozikám vesd meg nekem is a kártyát. Háromszor is megvetettem neki a kártyát és a kártya mindig azt mutatta, hogy levél áll a házhoz. Mondtam neki, Zsófi néni levelet kap. Nagyon örült neki, de talán hitte is meg nem is. Akkoriban úgy volt, hogy a postás kiment a piactérre és ott kiabálta ki, hogy kinek van levele. Ahogy elvitték az embereket a háborúba egy év után Zsófi néni kapott először levelet. A levél a férjétől jött, ekkor csak ő kapott levelet. Majd eltelt egy hét és aztán mindenkinek jött a levél. Édesapám is írt nekünk. Írta, hogy nagyon éhesek és édesanyám küldjön neki csomagot. Írta, hogy anyja olyan élelmet küldjél, ami nem romlandó, mert nem tudom mennyi ideig hánykolódik a csomag az úton. Nem tudom, hogy hány kilós csomagot lehetett küldeni, de anyám mindig egy-egy fél kilóval többet csomagolt.  Szalagávés tésztát sütött és abból mindig adott a postáskisasszonynak azért, hogy ne bontsa fel a csomagot, ne vegye ki belőle a súlyfelesleget. Így mindig sikerült többet küldeni annál, mint ami meg volt engedve. Édesapám megírta a címet, hogy hova küldje édesanyám a csomagot.

Édesapám is küldött nekünk csomagot, almás deszkaládában. Amikor édesanyám bontotta a csomagot én felkuporodtam az asztalra és úgy vártam, hogy mi van benne. Ekkor még csak hárman voltunk. Marink, én és Pistánk a bölcsőben. Tele volt a kis ládika füzér fügékkel, naranccsal meg szentjánoskenyérrel. Még egy csomagra emlékszem, amiben Marinknak és nekem egy-egy ezüst fülbevalót küldött. A fülbevalóban szederkő volt. A többi csomag tartalmára nem emlékszem. Arra sem, hogy kaptunk-e többször csomagot, vagy sem.

Apám öt helyen harcolt: Hercegovina, Trebinye, Dalmácia, Galicia és Montenegró.

Legelőször az ismerősök közül apám jött haza szabadságra. Édesanyám nem volt otthon, kinn volt nagyanyáméknál a tanyán. Amikor apám megérkezett a nővérem Marink és az unokatestvérem Kónya Julcsa szaladva mentek a tanyára anyámért. Amikor édesanyám hazaérkezett apám nyakába borult, úgy siratta. Akkor este a házunk tele lett asszonyokkal, mindenki a férje után érdeklődött.

Reggel anyám elment tejért, hogy reggelit készítsen, én meg kibontottam apám hátizsákját. A hátizsák tele volt véres lepedőkkel, mert apám a háborúban szanitéz volt. Én meg azt hittem, hogy rózsás ruhák. Magam elé teregettem, hogy jó nekem köténynek. Amikor édesanyám ezt meglátta, rögtön szólt, hogy vegye, mert azok véres ruhák.

Apám a háború végéig oda volt, annak ellenére is, hogy a háború alatt a jobb kezén négy ujját elveszítette, csak a hüvelykujja maradt meg.

Édesapám a háború után még fiatal korában megbetegedett. Betegségét abból kapta, hogy egy paraszt kocsit megemelt és a hátával a kijárathoz lökte. Ebből kifolyólag mind a két veséje megbetegedett. Nem vette észre, mert nem fájt neki. Néhány év múlva, amikor észrevették, hogy beteg, már nem lehetett rajta segíteni. Elvittük Sarkadra Sefer doktorhoz, aki megvizsgálta és megröntgenezte. Az orvos édesanyámnak azt mondta, hogy ne vigyük sehova, mert gyógyíthatatlan.

Apám három hónapig feküdt az ágyban. Minden része dagadt volt. Ekkor sem voltak nagy fájdalmai. Halála előtt két héttel az ágyban egy nótát dalolt el. Azt a nótát dalolta, hogy "Kék nefelejcs virágzik a tópartján, fáj a szívem sem sokáig élek már. De nem azért, hanem azért koszorút, ha meghalok a síromra, sírhalmomra nefelejcsből fonjatok"

Erre két hét múlva kérte, hogy vigyük be a kórházba. Édesanyám nem akarta bevinni, mert tudta, hogy nincs értelme. Mivel nagyon vágyott, édesanyám és a testvére Durkó Sándor bátyám lovas kocsival bevitték a gyulai kórházba. Ott nemsokára meghalt. Haza akartuk hozatni, hogy itthon temessük el, de olyan sokba került volna a hazahozatala, hogy nem tudtuk volna kifizetni. Így 1928 májusában Gyulán lett eltemetve a Sarkadi úti temetőbe.

Az akácfákon rengeteg gyönyörű akácvirág volt. Amikor kísértük ki a temetőbe a fejünk felett egy kis fekete felleg keletkezett, a nap pedig sütött. Kaptunk is egy kis lanyhos esőt.

(Máté: Amikor Dédit búcsúztattuk 2007 áprilisában, napsütéses idő volt, amikor mentünk át a templomba a teljesen tiszta kék égen egyetlen egy felhő volt, és amikor kiszálltunk a kocsikból rákezdet egy kis eső és amikor beértünk elállt. Szerintem Dédi így üzent nekünk, hogy jó helyen van. )

Marink ekkor már férjhez ment. Anyám öt gyermekkel maradt özvegy. Sanyink 2 éves volt.