Földi Alexandra
Szandit
2011-ben ismertem meg, amikor az albérletünk szembe szomszédságába költözött.
Két nyelvet beszél anyanyelvi szinten, az SZTE-BTK kiváló tanulója, remek
sportoló és nem mellesleg egy gyönyörű nő.
Hány
évesen kezdtél el kosárlabdázni? Esetleg más sportok is érdekeltek?
A kosárlabdát körülbelül
10 évesen kezdtem.
Előtte természetesen, mint
minden más gyereket a szüleim engem is beírattak
különböző sportszakkörökre illetve edzésekre, csapatokba.
Ez által gazdagabb lettem különböző sportok ismeretével, mint például az
aerobic, ritmikus gimnasztika, páros tánc,
majd későbbiekben a kézilabda, foci, úszás és tenisz. Valószínűleg az, hogy
kosarazzam már a születésemnél eldőlt -
legalábbis én ezzel viccelődök - hisz édesanyám válogatott szerb kosárlabdázó
volt, édesapám pedig akkoriban már jó ideje mind magyar mind Jugoszláv csapatok
vezetőedzőjeként járta a
városokat és szerzett magának nevet. Bátyám, aki két
és fél évvel idősebb nálam, már
akkoriban is enyhén szólva nyilvánosságra hozta a kosárlabda iránti
fanatizmusát. Akkoriban ő is lelkesen edzett, még most is lejár, de
sajnos a férfi profi mezőnyhöz neki nem adatott meg a fizikai képessége és
emiatt sajnos váltania kellett. Természetesen a
kosárlabda szakterületét nem hagyta el, most utánpótlásedző fiatal lányoknál,
és ott hasznosítja figyelemre méltó játékintelligenciáját. Mind
ezek után nem volt kérdés
azt hiszem, hogy én
mivel fogok foglalkozni.
Mesélnél
a kezdő kosaras éveidről? Kik azok, akiknek a családod mellett sokat
köszönhetsz a sportban?
A kezdő kosaras éveimre alig-alig
emlékszem. Kaposváron általános másodikban kezdtem el, de akkor a kosár mellett
még sok más sportot is csináltam. Az igazi alapokat talán akkor kaptam meg,
amikor Szegedre költöztünk egy évre negyedikes koromban. Az akkori edzőmnek
idősebb Láng Imre bának nagyon sokat köszönhetek, mert talán kijelenthetem,
hogy ő indította be a karrierem. Szeged után Szabadkán olyan egyesületben
kosaraztam, ahol koedukált fiú-lányedzések voltak, ami úgy gondolom szintén a
hasznomra vált, mivel azok a srácok nálunk jóval képzettebbek és edzettebbek
voltak, igaz emiatt sokszor nem volt meg a sikerélmény, de végül is sokat
tanultunk tőlük. Valahogy ez után volt egy pici kihagyásom dombóváron, ahol
sajnos akkoriban csak nálam jóval idősebb lányok kosaraztak rekreáció és
szinten tartás végett. Édesapám ekkor a dombóvári fiú csapat vezetőedzője volt,
és lakásunk a csarnokból felfelé vezető lépcsőn volt, nem kérdés hogy napjaink
nagy részét a csarnokban töltöttük testéremmel, akinek akkoriban nagyon ment a
játék és jó csapata is volt. Apa ekkor már jóval többet tudott velünk foglalkozni,
és ez is előrelépést jelentett számomra.
Melyik
volt az a csapat, amelyet elsőként igazán a magadénak érezted?
A miskolci, egy nagy város, ahol már nekem
is lett saját csapatom, egy igazi csapat, amire nagyon tisztán emlékszem, és a
kosárlabda szempontjából akkoriban leghasznosabb másfél évem volt. Rengeteget
fejlődtem, nőttem, erősödtem, és tehetségesnek bizonyultam edzőim szerint.
Imádtam a csapatom, az edzőtáborokat, edzéseket és a rengeteg meccset, ami
rengeteg tapasztalatot hozott. Akkori edzőmet Sárrétiné Anikót nagyon szerettem
és szintén rengeteget köszönhetek neki, a bizalmának, bíztatásának és
türelmének. Még ott Miskolcon édesapám is volt edzőm. Miskolc után Ceglédre
költöztünk, ahol aztán majdnem 8 évig a kosárlabda körül forgott a világ.
Ha jól tudom, itt Cegléden jöttek az első igazi áttörések.
Igen jól tudod. Itt a csapat volt a
második családunk, a csarnok pedig a második otthonunk. A csapat az
összetartást és a családi hangulatot a kis városnak is köszönhette, illetve
annak, hogy szinte az egész csapat egy gimibe járt, ami szemben volt a csarnokkal,
így még iskola előtt is be tudtunk járni, dobni. A ceglédi csapatommal rengeteg
sikert, győzelmet értünk el. A diákolimpia döntőktől az NB1/A-s meccsekig
mindenhol jutott nekünk szerep.
Hadd szakítsalak meg a Diákolimpiánál, amivel kapcsolatban tudom, hogy
nem említenéd meg magadtól, de én nagyon szeretném, hogy mesélj arról a
bizonyos rekordodról.
Igen itt játszottam életem legjobb
meccsét, ami diákolimpia volt, és ahol 72 pontot dobtam egy meccsen. Ez volt a
rekordom, egyébként ezen a meccsen kikaptunk 74-72-re Debrecentől a döntőbe
jutásért. Nagyon sok szép emlék köt ehhez a csapathoz, emberekhez. Itt volt
Krivacsevics Dragoljub, Kovács Andrea és édesapám is az edzőim, ő nekik
természetesen rengeteget köszönhetek.
Melyik évben kaptad meg a várva várt válogatott behívódat?
2009-ben azt hiszem, behívtak a korosztályos
válogatottba, mellyel kiutaztunk Olaszországba az EB-re és előtte Finnországba
EYOFRA (Ifjúsági Olimpia). A válogatottnál megtisztelő volt, hogy edzőim
Debreceni Eszter és Deák Éva a csapatkapitányi szereppel engem illettek meg. A
következő évben nagy elvárásokkal, különböző korosztályokkal más-más célokat
tűztünk ki, illetve ketten kölcsönkért játékosként Kiskunfélegyházán
játszottunk NB1/B-ben, így ha összeszámolom 5 különböző korosztályban
játszottam abban az évben a diákolimpiákat is beleszámítva. Ismét szükségesnek
tartom, hogy kihangsúlyozzam, mindez ilyen fantasztikus csapat és munkamorál
illetve edzők nélkül lehetetlen lett volna.
Ezután jöttek a sérülések?
Sajnos! Mindez után Cegléden jöttek a
sérülések is, keresztszalag szakadásomnak köszönhetően 3 térdműtétem volt, ami
miatt sokat ki kellett hagynom, körülbelül 3 évet.
És felépülésed után hol folytattad?
3 éve lakom Szegeden, azóta itt kosarazom,
újra Kovács Andreánál, ahol az Nb1B ligában játszunk. A hangulat itt is
családias, hiszen kevesen vagyunk, és nagyon fiatalok, mindannyiunk egyetemista
és van pár középiskolás is, illetve páron dolgozunk is mellette. A lányokkal
törekszünk a minél jobb eredményekre. Úgy gondolom az együttes nagyon rendesen
dolgozik és jár edzésekre annak ellenére, hogy ez egyikünknek sem munka, mivel
amatőr csapat vagyunk és nem kapunk érte pénzt, tehát inkább hobbi.
Mit
tanácsolnál azoknak, akik most ismerkednek a kosárlabdával, most pattintják le
kis kezükkel a labdát?
Legyenek
lelkesek és kitartóak, mert aki szeretne ezzel komolyabban foglalkozni, annak
nagyon sok munkával jár. Viszont rengeteg életre szóló barátsággal is,
utazásokkal belföldre, külföldre, megtanítja a versenyszellemet, a fair playt,
önbizalmat ad, és rengeteg tapasztalatot.
Köszönöm az interjút!
Őri Máté
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése