Egy látássérült lány teljes értékű élete

Kis Adelina

Adelina a BTK Pszichológiai Intézet első éves tanulója. Pszichológiát tanul. Látássérültként éli a mindennapjait, de mégis órára jár, tanul, ugyanúgy, mint bárki más.
Szeretném, ha mindenki megismerné Adelinát és az életét, mert úgy gondolom tiszteletreméltó, ahogy Ő viselkedik.

Milyen érzés volt a gimnázium után belecsöppenni az egyetemista és kollégiumi életbe?

Először nehéz volt megszokni az egyetemet és a kolit is, teljesen más környezet volt a gimnázium után. Új emberek meg minden, de úgy érzem itt jobban megtaláltam a számításaimat. Itt az elfogadás is másabb velem szemben, és itt közelebb is érzem magam az emberekhez. Úgy gondolom, a serdülőkorban lévőek nem annyira megértőek.

Hogyan alakult ki a szembetegséged?

Glaukóma miatt. Igazából mikor megszülettem, volt egy kis foltocska a szememen, amiről először nem tudták, hogy micsoda, azt hittük, hogy születés során ott maradt, vagy ilyesmi. Aztán azt mondták, hogy ez más betegség. Ennek érdekében, hogy rendbe jöjjön kivették a szemlencsémet, azzal viszont az járt, hogy a glaukóma kialakult és magas volt a szemnyomásom és így ez által romlott a látásom.

Hogyan oldod meg azt, hogy minden nap eljuss az iskolába?

A közlekedést illetően, nyáron voltunk itt először anyával, többször körbejártunk. Az első szinten lakom, felsőbb szinteken még nem voltam. Itt nagyon jól tudok közlekedni, a konyhába, fürdőbe, meg el tudok menni a koliboltba is, ami a másik épületben van.

A suli az Egyetem utcában van a TIK mellett. A kollégiumon kívüli közlekedést pedig úgy oldom meg, hogy az egyetemnek van egy életvezetési tanácsadó központja, ahol személyi segítők dolgoznak - akik egyetemisták, első és másodévesek - és mindegyik pedagógushallgató. Velük vannak leegyeztetve időpontok, hogy melyik héten ki segít nekem és akkor idejön, elkísér. Az pedig egy kis tréningen belül meg lett nekik mutatva, hogyan vezessenek, a villamoson pedig csak annyi, hogy ráteszik a kezem a csőre, de sokszor át is adják a helyet.

Bánt téged, ha megkülönböztetnek az emberek?

Ha érzem a megkülönböztetést, és ha érzem azt, hogy más vagyok, rosszul esik. Néha megjelenik az emberekben az, amikor azt váltja ki belőlük a helyzet, hogy úgy állnak hozzám, mint egy kisgyerekhez. Az nekem mindig nagyon bántó. Volt már ilyen pont úgy, hogy jót akart az illető, és segíteni akart, csak ő a mást látta bennem. De szerencsére több a pozitív tapasztalatom.

Tanulást hogy tudod megoldani?

Többféleképpen meg tudom oldani, mert még nem forrott ki igazán. Az alaphelyzet az, hogy van a számítógépemen egy program, ami beszél. Egyébként a telefonom is beszél, a konyhamérleg, szobamérleg is, meg karóra lázmérő is.
Tehát a számítógép tulajdonképpen mindent felolvas, amit mások látnak a gépen. Így tudok Facebookozni is, meg mindenfélét csinálni. A tanulás is így működik. Órákon tudok jegyzetelni a géppel, utána pedig azt vissza tudom hallgatni, amit begépeltem. Ez sajnos bizonyos tárgyaknál nem működik - főleg ilyen az anatómia - ahol nagyon sok ábra van, és azt az órát olyankor felveszem, majd sokszor visszahallgatom és külső segítséget is szoktam kérni benne, mert azokat az ábrákat el kell magyarázni. Hát igazából kell a tanulásban segítség. De azt gondolom más szakon meg lehet oldani egyedül is, ahol nem kell magyarázni a tananyaghoz.

Számonkérés hogy működik?

Változó, mert gimiben többnyire írtam a dolgozatokat, de volt olyan, hogy feleltem. Az írás az úgy ment, hogy olyankor általában egy picit hamarabb bementünk a tanárokkal a terembe, hogy legyen idő lediktálni nekem a feladatokat. Ezeket begépeltem és órán kidolgoztam, majd pendriveon beadtam. Itt az egyetemen még nem próbáltam ki, hogy milyen írni zh-t csak feleltem a vizsgákon és a zh-n is első félévben.

Mikor egyedül vagy a koli szobában, hogy boldogulsz?

Sokszor szoktam egyedül lenni, de az nem probléma szerencsére így, hogy ki tudok menni a fürdőbe, meg ismerem azért a szintet meg a szobát is. Itt a kollégiumon belül igazából teljesen mindegy, hogy van-e itt valaki. A suliban szeretem, ha vannak velem.
Igazából az segített, hogy ilyen jó a kapcsolatom a társaimmal, hogy elmentem a gólyatáborba és az nagyon nagyon jó volt. Alapból a hozzáállása is nagyon jó volt mindenkinek, és nem az volt az első képük rólam, hogy látássérültként ülök a padban és hallgatok, mert mondjuk esténként velük töltöttem az időm és így már nem is azt az oldalt látták.

Mesélnél nekem arról, hogyan tanultad meg a közlekedést?

Egy kis városból jöttem, és ott már nagyon jól tudok közlekedni. Kilencedikes koromban tanultam meg közlekedni teljesen egyedül fehér bottal. Ott egyedül jártam mindig suliba, egyedül mentem haza, meg el tudtam menni pékségbe. Első utam, amit megtanultam az a kozmetika volt, és végül is otthon tényleg tudtam jól közlekedni, mert kisváros és ott semmiféle tömegközlekedés nem volt, ami elüthetne. Már itt Szegeden is elkezdtem tanulni, de itt még nem tudok annyira, mert itt nehéz megtanulni azt, hogy kell például a villamoson a fehér botot használni, meg hogy kell a megállókat megtalálni. Hát ezeket pedig nagyon meg kell tanulni… Szeptembertől november elejéig tanultam is. Egy héten háromszor másfél óra volt a tanulás, de ez igazából nem fért bele az időmbe, úgyhogy inkább úgy voltam vele, hogy kérem a személyi segítők segítségét. De most télen megint tanultam egy picit, amikor volt időm, de úgy tervezem, hogy nyáron megtanulom teljesen a közlekedést. Itt most egyelőre a villamosmegállóig tudok kisétálni, ami az A portával szemben van. Bár mindkét portán ki tudok már menni, úgyhogy mindegy hol megyek ki.
Ha valaki kísér, annak is vannak különböző módszerei.  Igazából hivatalosan úgy tudnak kísérni, hogy én megfogom egy másik ember karját, úgy a hüvelykujjam hátul van, és ez nekem így sokkal közvetlenebb is. Viszont az nem jó, ha a kísérő karol belém, mert akkor ő van egy lépéssel hátrébb nálam, és az a fontos, hogy aki kísér, az nagyjából egy lépéssel előrébb legyen és így nekem is könnyebb, hogy tud azzal segíteni, hogy mondjuk lépcső, fel vagy le.

Szabadidődben mit szoktál csinálni?

Szabadidőmben szeretek a barátaimmal beszélgetni. Többnyire látássérült barátaim vannak az ország minden feléről. Telefonon szoktunk beszélgetni, találkozni sajnos ritkábba tudunk, de tartjuk a kapcsolatot. Zenét hallgatni imádok, és régebben furulyáztam meg zongoráztam is csak azt abba kellett hagynom. 14 éves koromig láttam. Egy ideig tanultuk a tanárnővel a Braille-kottát, viszont lassan ment, úgyhogy azt inkább abbahagytam. Nagyon szeretek táncolni, bár mostanában már nem szoktam. Szeretek biciklizni is, és azt úgy oldom, meg hogy kétszemélyes tandem biciklivel, valakivel. Szeretek sétálni, énekelni, tv-t nézi. Azt viszont nem szeretem, ha valaki azt mondja, hogy tv-t hallgatok, a látássérült barátaim is mindig kihangsúlyozzák, hogy nézni, mert egyáltalán nem fontos az, hogy ki legyen cserélve arra, hogy hallgatni. Bár mostanában nem nagyon van szabadidőm, mert rengeteget kell tanulnom.

Mivel motiválnád a látássérült embereket?

Azt mondanám, hogy soha nem szabad feladni, és én is néha azt mondom - nem a látássérültségem miatt - hanem amúgy is, ha úgy érzem, hogy nem bírom, akkor sem adom fel.

Köszönöm az interjút és sok-sok kitartást neked!