Proof Szegeden

[ 2014.04.29 ]

Álltam a négycsillagpluszos szálloda teraszán a naplementéből belehajolva az estébe. Velem szemben, úgy éreztem, a karomat kinyújtva el is érném, a Dóm kivilágított tornyai, előttük a Belvárosi híd, még közelebb egy gőzölgő termálmedence. Olyan tavaszi este volt, ami már a nyár közeledtét ígéri, mint rendpárti képviselőjelölt az azonnali közbiztonságot. Csak a szél hiányzott, az a Tisza felől várt tavaszias szellő, aminek a funkciója az lett volna, hogy megborzolja egy kicsit a hajam, hogy ettől még filmszerűbbnek érezzem az estét. Azt éreztem, hogy kifejezetten sajnálom, hogy nem cigizek, pláne szivarozok – nem mintha az ostoba dohányzástiltó szabályok miatt bármelyiket szabadon szívhattak volna. És még egy vodka-martini lett volna jó, rázva, nem keverve, nem mintha a vodkát és martinit egyébként szeretném. De hát a dohányfüstöt se, és mégis: az est hangulatához az is illett volna. Ehelyett a félig üres pezsgősüveghez fordultam, vízáztatta papucsom alatt, mint kanyarban a kopott villamossín, megreccsent a palack bontáskor teraszon fürgén szétrobbant és gyorsan odaszáradt pezsgő. Rántott vissza, mint ahogyan a dagályos alföldi sár rántja vissza a pusztába, Grecsó Krisztián különös homályos világába, Krasznahorkai László soha véget nem érő körmondatokba foglalt nyomasztó világába, Kiss Ottó nosztalgikus-varázsos világába. Dél-alföldi vagyok, akárcsak ők, Szeged nekem mégis idegen, nem úgy, mint nekik (a háromból kettőnek legalábbis biztosan), és nem úgy, mint a dél-alföldiek többségének. Szeged nekem soha semmi jót nem jelentett. Tizenéves koromban jártam ott, háromszor, azóta csak egyszer. Apám halála után megvizsgálta, hogy a rákra való hajlamot, ami őt elvitte - fiatalon, fiatalabb volt, mint én most, pedig én is rém fiatal vagyok még, ha a naptár ezt nem is érti meg -, örökölhettem-e. Vért vettek, homályos emlékeim vannak, miért és mit vizsgáltak, hogy végül ne állapítsanak meg semmit. Majd egyetemre jöttem ide, vagyis jöttem volna, frusztrált, szorongó, magamat a kisvárosinál is kisvárosibbnak érző diákként. De megírtam a magam József Attila-i történetét, igaz, seistenemsehazám vers nem volt benne, és biztos nem is lesz rólam soha sugárút elnevezve itt. Nem is ezért tanácsolt el az egyetem fura ura, hanem azért, mert Batsányiról és Berzsenyiről és Bessenyeiről csak valami homályos, Mária Terézia fehérmájúságához és a derék nyalka magyar huszárokról szóló kúrós legendát tudtam; a felvételiztető nézett rám, szeméből szikrákat vetett a közelítő tél. Aztán a főtéren - vagy amit én annak gondoltam -, ahol rengeteg boldog, vidám egyetemista, főiskolás és középiskolás nyüzsgött, gyönyörű lányok, még gyönyörűbbek és a fokozhatatlan jelzőjűek, megkönnyebbültem, hogy nem kell itt tanulnom öt évig. Kétnaponta szerelmes lettem volna, persze mindig olyan reménytelenül, mint ahogy egy szoci jelölt próbálja meghódítani Hódmezővásárhelyt, az ország legnagyobb falvánál is nagyobb falut; gondoltam - persze az akkor még értelmezhetetlen hasonlat nélkül -, és arra is gondoltam, hogy egyébként is, nem normális város, ahol a villamos itt-ott csak egy pályán közlekedik és még rendes jégpálya sincs. Öncsalás volt ez? Persze, biztos az is. De ezzel együtt tényleg úgy éreztem, hogy engem ez a város, az egyetem a maga hagyományaival, komolyságával, agyonnyomott volna. Életemnek abban a rövid szakaszában a Holt költők társasága bűvkörében éltem, és úgy éreztem, a JATE-n – aki érti, az elég öreg már, hogy ne olvassa ezt tovább, hanem keressen valami értelmesebb elfoglaltságot hátralévő életére – én megrogynék, mint borsodi nehézipar a Szovjetunió nélkül. Aztán egyszer, amikor egy stopptúra részeként egy estét ott töltöttem, már meglett egyetemi polgárként, újra azt éreztem, jobb, hogy nem oda mentem, ahová a környezetemből mindenki menni akart, és amiről mindenki áradozott. És most itt állok a teraszon, vagyis recsegek a pezsgőben, és hirtelen - na jó, nem hirtelen, néhány nap alatt - mindent megértek. Megértem azokat, akik áradoztak róla, és azokat is, akiket kivetett magából. Szeged olyan, mint az amerikai filmekből ismert alfabétagammaepszilon egyetemi klubok - maga az egész város egy ilyen nagy egyetemi klub. Aki könnyen integrálódik, azt magába szívja, mint aki elfogadja a meglévő formákat és helyzeteket, aki beolvad a társaságba és nem teremteni akar magának - annak könnyű dolga van itt. Fiatalokkal teli város, de mégsem fiatalos - fiatalságába belemerevedett, picit sznob, picit parvenü és picit maníros – mint a budapesti romkocsmanegyed csillogó álromantikus álkalandos kocsmái. És mégis. Most, amikor megöregedve próbálok görcsösen fiatal maradni, levetve magamról a tizenévesek megfelelni akarásának görcseit, feloldódva a "szarjunk rá, Töki, menjünk tekézni" hangulatban, szóval most azt érzem, itt kellett volna fiatalnak lenni. Vagyis itt kell – ismerjük a mondást, még ha rosszul: "még csak fél tizenkettő, éjfélig bárhová betörhet" –, szóval itt kell megélnem a fiatalságom megőrzött maradék perceit. Vigyázz, Szeged, jövünk! Haász János